Portrék
„Az afgánok előre integetnek, ha meglátják a magyar zászlót”
Dr. Ambrus Péter író hat napot töltött Afganisztánban a PRT 7. váltásával, hogy könyvet írjon az igazi misszióról. A rendőrtiszt nemcsak a missziós tevékenységet felügyelő és irányító magas rangú katonatisztekkel, külszolgálatot teljesítő katonákkal készített interjút, de teljes egészében részt is vett a tábor életében. Vele beszélgettünk.
Mint rendőrtiszt, naponta kérdez ki gyanúsítottakat, így tulajdonképpen az interjú műfaja sem volt teljesen idegen öntől írói karriere kezdetén sem. Első kötetét nagybátyjáról, Hofi Gézáról írta, ezután azonban „veszélyesebb” vizekre evezett.
Megrázó volt, mikor Géza bácsi meghalt 2002-ben. Két éven át, egészen 2004-ig nem is hallgattam és nem néztem róla készült felvételeket. Egyre inkább úgy éreztem azonban, meg kell mutatni a világnak, milyen is volt ő valójában, hogy milyen volt a családja szemében. Több könyv is született ugyan róla, de úgy éreztem, egyik sem tükrözi igazán a valóságot. Például azt állították róla, hogy szegény volt, ennek ellenére az 1960-as római olimpiát saját tévéjükön nézték… Szerettem volna tehát a családi történeteket megmenteni. Egy év alatt állítottam össze a kötetet, a következő egy év pedig kiadók megkeresésével telt el. Aztán Az igazi Hofit Az igazi kommandó, majd Az igazi testőrök című könyvem követte, egyszóval védjegyemmé vált a sorozat. Már ekkor is tanúkkal, gyanúsítottakkal foglalkoztam, akikkel tulajdonképpen ugyanilyen „interjúkat” készítettem, volt gyakorlatom, a munkakörömből kifolyólag könnyen szót értek az emberekkel. Minden könyvem esetében hasonlóan zajlott a történetek feldolgozása. Igaz, sokszor találkoztam egyfajta tartással, ám ez nem volt meglepő, mivel a téma – akár a kommandósokról, akár a katonákról beszélünk – nem mindennapos történeteket takar. Természetesen hosszas engedélykérések, egyeztetések előzték meg a munkákat. Minden kötetben igyekeztem megjelenni személyesen is – a kommandósok például tiszteletbeli kommandóssá avattak.
Magyarul ön is részt vett a teljes kommandós kiképzésben?
Nem egészen. Tiszteletbeli kommandós az lehet, akit „lebajuszolnak” - vagyis két ujjukat jó erősen a bajuszomhoz nyomták. Ez olyan jól sikerült, hogy aznap délutánra feldagadt a szám! A testőrök esetében kimenekítési gyakorlaton vettem részt, Az igazi misszióhoz való anyaggyűjtésem során pedig meglátogathattam az Afganisztánban szolgáló Tartományi Újjáépítési Csoportot – ez a kaland volt talán a legveszélyesebb vállalkozás, de életem egyik legmeghatározóbb élménye is.
Hogyan jutott eszébe, hogy a misszióról készítsen könyvet?
Az igazi kommandó megjelenése után a kötet szakmai lektora egyszer rákérdezett, mi lesz a következő könyv témája, én pedig már akkor tudtam, hogy a testőrökről szeretnék írni. Ő segített abban, hogy a Köztársasági Őrezred parancsnokával beszélni tudjak, és a segítségét kérjem. Ezt követően több témát ajánlottak, így például a missziót is. Tavaly nyáron, egy reggel bejöttem dolgozni, bekapcsoltam a rádiót, és éppen egy őrnagy asszony mesélt a missziókról. Úgy éreztem, hogy ez egyfajta jel. Azt hiszem, a témában - különösen a külszolgálatot teljesítő magyar katonákról - ilyen könyv még nem született: Az igazi misszióban egyrészt részletes történeti áttekintés is olvasható az 1900-as évektől napjainkig, másrészt pedig olyan érdekes és személyes történetekkel találkozik az olvasó, amiről máshol nem szerezhet tudomást. A napokban kaptam egy e-mailt a kötet egyik szereplőjétől, aki azt írta, hogy bár kint szolgál Afganisztánban, de még számára is sok újdonságot nyújtott a kötet.
Mit szóltak a környezetében, mikor bejelentette, hogy kiutazik?
A kollégáim eleinte azzal viccelődtek, hogy írjak végrendeletet. Ám ahogy közeledett az indulás, annál inkább fogytak a poénok: mikor elindultam, már teljes komolysággal mondták, nagyon vigyázzak magamra. Aki látja a híradásokat, tudhatja: ez egy veszélyes terület. A családommal napi kapcsolatban voltam Afganisztánban, mindig tudták, mi történik velem.
A könyvben olvasható interjúk mellett hat napos látogatásának állomásairól is beszámol. Mi volt a koncepció? Mit akart mindenképpen megírni?
A könyv sorsa a munka során folyamatosan alakult. Elsősorban azt szerettem volna, hogy magas rangú katonatisztek nyilatkozzanak a Balkán, Irak és Afganisztán témakörökben. Ugyanakkor szerettem volna az „egyszerű” katonát is megszólaltatni, és szerencsére Afganisztánban erre lehetőségem is volt. Mindenképpen kötetlen beszélgetésekre vágytam olyanokkal, akik nap mint nap beülnek a harckocsiba, és kimennek egy-egy adott területre. Tőlük történeteket akartam hallani a veszélyről, a családról. Az afganisztáni látogatás során – ahogyan a visszajelzésekből is hallom – jól beilleszkedtem a napirendbe, egészen a reggelitől a takarodóig. A kint tartózkodó katonák elfogadtak, pozitívan álltak hozzám, sőt, sokan maguktól jöttek oda, hogy interjút adjanak. De ajánlottak más riportalanyokat is, így bemutatták az amerikai programmenedzsert, vagy az afgán vállalkozót és az afgán kórházigazgatót is. A hat nap feszesen telt, menet közben 4-5 ezer fényképet sikerült átnéznem, ebből a kötetben körülbelül 200 szerepel.
A könyvben szerepel, hogy Juhász István alezredestől, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoki titkárától azt az instrukciót kapta, hogy ha bármilyen fegyveres konfliktusba keverednének, akkor vegye el a gyengébbtől a fegyvert, és használja.
Egy szombati napon indultam útnak, ezt megelőzően felhívtam az alezredes urat, és búcsúzóul ezt a tanácsot kaptam tőle. Azt mondta: mindig a parancsnokra hallgass, azt tedd, amit mond, ne lépj le az útról, és ha harc lesz, vedd el a gyengébbtől a fegyvert. Természetesen ekkor tudatosult bennem, hogy nehéz feladatra vállalkoztam. Egyébként külön felkészítést nem kaptam az indulás előtt, hiszen én is egy katonai szervnél teljesítek szolgálatot: ha épp el kell fogni valakit, akkor pisztollyal, golyóálló mellényben megyünk elkövető ellen. Ilyen esetekben nem félünk. A misszióban szolgálatot teljesítő katonák pedig nagyon profik.
A saját munkája azért gondolom, más, mint egy olyan helyzet, amelyben mint megfigyelő vesz részt.
Nem volt félelemérzetem, bár a könyv egyik szereplője elmesélt egy pár évvel ezelőtti esetet: egy ünnepséget biztosítottak, majd dél körül szólt a parancsnok, hogy vége a biztosításnak, a katonák pedig elmentek ebédelni. 15 perc múlva azonban robbantottak azon a területen. 49-en haltak meg. Mikor ebbe az ember belegondol, rájön, hogy vele is bármi megtörténhet. De nem lehet állandóan félni. Ugyanakkor mindenki fel van arra készülve, hogy ha kimennek a táboron kívül, bármi megtörténhet. Kevés szó esik arról, hogy a Tartományi Újjáépítési Csoport elsődleges feladata az újjáépítés – ahogyan a neve is jelzi. Kórházakat, iskolákat, mecseteket, víztározókat úgy építtet a magyar állam, hogy közben afgán vállalkozókat bíz meg, akik pedig afgán munkaerőt alkalmaznak. A magyarok szervezik meg a munkát, ellenőrzik a terveket és a munkafolyamatokat az építkezések elején, majd a végén is. Volt szerencsém elkísérni az egyik csapatot egy kórházba, ahol megnéztük, hogy berendezték-e a kórtermeket, majd megnéztünk egy víztározót. Mielőtt az ember elhagyja a tábor területét, felhívták a figyelmet arra, hogy a hírszerzés aktuális jelentése alapján milyen öngyilkos merénylőkre, esetleges támadókra lehet számítani, azok milyen kocsival, milyen külsővel bukkanhatnak fel. Bármi megtörténhet, de olyan sokszor kell a katonáknak kimenni, hogy nem lehet állandó rettegésben élni. A munkát el kell végezni. És persze a legtöbben bíznak a katonaszerencsében is.
A könyvben egy hölgy, Simon Anikó is nyilatkozott önnek. Mit gondol, ő mennyiben más, mint az átlagos nők?
Én nem gondolom, hogy más lenne. Mint mindenkinek, neki is vannak céljai, álmai, csak neki épp történetesen az, hogy egyszer majd eljusson az afrikai misszióba. Elmesélte, hogy 11 éves kislánya várja otthon, ám neki az afganisztáni misszió olyan küldetés, melyet teljesítenie kell. Megértette a család, hogy számára fontos, hogy megtapasztalja a koszt, a szegénységet, a higiénia teljes hiányát, hogy megismerje a saját határait, hogy megtudja, milyen egészségügyi körülmények között képes dolgozni. Minden konvojt más és más egészségügyis katonának kell kísérnie, hogy az elsősegélynyújtást egy esetleges támadás esetén el tudja látni. Ám ha Anikó otthon van, ugyanolyan, mint bárki más: a gyermekével játszik, süt és főz. És ami a legfontosabb: fut. Ez fontos volt a táboron belül is, többen is mondták, hogy a családdal való kapcsolattartás és a sport elengedhetetlen a missziós mindennapokhoz.
Januárban járt kint, akkor talán a hőmérséklet nem annyira elviselhetetlen, mint a nagy melegben.
Nem volt hőség, olykor-olykor még hűvös is volt. Találkoztam olyan afgán gyerekkel, aki papucsban és lenge nadrágban volt, és nagyon fázott. Ahogyan osztottunk ceruzákat, papírt és vizet is, emlékszem, micsoda verekedés volt egy-egy palackért… Volt egy kisfiú, aki két vagy talán három palack vizet is meg tudott szerezni, gyorsan elfutott és hátat fordított, nehogy meglássák! A víz kincs az afgánok számára – évszaktól teljesen függetlenül. A katonák mesélték, hogy a nyár más szempontból is sokkal nehezebb: ilyenkor nehezebb elviselni a port, a bűzt. Mindezt tetézi, hogy 17 kilogramm a golyóálló mellény. A sisakkal és a felszereléssel összesen 20-30 kilogramm között mozog az öltözetük. Egy négyfős konvojban a lövészek a járműből félig kint állva biztosítják előre-hátra az utat, nekik hosszú órákon át koncentrálni, figyelni kell. Ez is embert próbáló dolog.
Lehet azon vitatkozni, hogy hat nap elegendő, vagy kevés egy írónak ahhoz, hogy belelásson egy közösség és egy munkafolyamat részleteibe, a külszolgálatot teljesítő katonák mindennapjaiba. Mégis eljutott néhány helyre a katonákkal. Feszes volt a program?
A hat hónapos misszió felében a katonák kapnak tíz nap szabadságot, én egy ilyen szabis járattal, nyolcvan katonával együtt érkeztem Afganisztánba vasárnap hajnalban. Nem mindegyik légitársaság repül be közvetlenül Afganisztánba - sem a németek, sem a magyarok -, hanem általában Üzbegisztánból kell átrepülni. Minket azonban egy bosnyák légitársaság odáig vitt. Konvojban, páncélozott járművel, golyóálló mellényben, sisakban haladtunk Afganisztán belseje felé. Miután megérkeztünk, finom ebédet kaptunk, utána bemutattak a parancsnoknak, majd pihentem egy kicsit. Másnap a tábor akkori kommunikációs tisztje, Palotás Levente bemutatta a tábort. Levágattam a hajam, majd bemutatkoztam a katonáknak. Kedden kezdtem neki az interjúkhoz, szerdán pedig kimentünk a víztározóhoz, majd egy mecsetet, egy általános iskolát és egy kórházat is megnéztünk. Fontos tudni, hogy a PRT 7. váltása egy csaknem 90 ezer dolláros projektet hajtott végre: felújított egy kétemeletes iskolát. A magyar missziók történetében ez talán a legnagyobb összegű projekt. Ezen a napon délután vásároltam, hiszen az ember szuvenír nélkül nem tud onnan eljönni. Közvetlenül a tábor mellett felállítottak néhány konténert, ahol – természetesen golyóálló mellényben – lehet ajándékot venni: az afgán női ruhától kezdve a katonai hátizsákon, késeken át a faragott sakktábláig minden megtalálható. Közben folyamatosan egyeztettünk időpontokat, hiszen a katonák végezték szolgálati feladatukat. Én két interjú közben visszamentem a körletbe, figyeltem és jegyzeteltem. Részt vettem olyan értekezleten is, melyen a csoportok beszámolnak arról, milyen feladatokat végeztek el – a csapatok vezetői beszámolnak, hogy Afganisztán mely területén jártak az összekötő csoportok, mit tapasztaltak, hogy haladnak a projektek, mire van szükség. A könyv nyolc fejezetből áll, a nyolcadik rész – mely az én élményeimet részletezi – tizenegy kisebb interjút is tartalmaz, ezekkel a beszélgetésekkel zárult a csütörtöki nap. Pénteken pedig már indultam a repülőtérre, az ottani táborba, ahol szintén egy napot eltöltöttem.
A könyvben nyilatkozik önnek egy afgán vállalkozó és egy kórházigazgató is. Mit gondolnak a magyar katonákról?
Pozitívan nyilatkoztak a PRT-ről. A vállalkozó úr elmondta, szeretne egyszer Magyarországra jönni, és meghívni engem egy jó afgán kávéra. Elmesélte, hogy a parlamentben is felszólalt, ahol azt mondta, hogy minden katonának így kellene – ilyen barátságosan – hozzáállni az afgán lakossághoz. Nagyon jól esett, hogy bár pont elérkezett az imaidő, azt mondta, várjuk meg, visszajön beszélgetni az ima végeztével. Az afgán kórházigazgató úr részletesen felsorolta, mit vettek és mit építettek fel a magyarok, és hangsúlyozta, hogy az afgán lakosság körében nagyon jó a magyarok megítélése. Az afgán gyerekek és a felnőttek egyaránt előre integetnek, ha meglátják a magyar zászlót.
